Mielőtt megismernél…

Ha valaki megkérdezné, milyen ember vagyok, valószínűleg hosszabb lenne a válasz, mint amennyi idő alatt elénekelek egy dalt. Az élet ugyanis nem háromperces sláger – nálam különösen sok versszakra sikeredett.

Mindig nehezen viseltem, ha megmondták, mit, mikor és hogyan kell csinálnom. Nem mások dolgát akartam megnehezíteni; egyszerűen hittem abban, hogy az embernek legyen joga a saját fejével gondolkodni. Ez azóta sem kopott ki belőlem, legfeljebb megtanultam néha mosolyogva lázadni.

A zene már tizennégy éves koromban ott volt az életemben: énekeltem, gitáron kísértem magam, és bár akkor még nem tudtam, hová vezet mindez, ma már úgy gondolom, eleve el volt rendelve. A könyvek, a művészet és az emberek történetei is sokat tettek hozzá ahhoz, aki lettem.

Sosem voltam igazán egyszemélyes műfaj. Ma is szükségem van az emberekre, a beszélgetésekre, a közös nevetésekre – talán ezért szerettem mindig a közönséget is: mert a színpadon nemcsak adok, hanem kapok is.

Az évek során megtanultam, hogy nem kell mindenáron fiatalnak maradni; sokkal érdekesebb megőrizni a kíváncsiságot és a humort, és időnként saját magunkon is nevetni. Én ezt a képességemet igyekszem rendszeresen karbantartani.

A bennem élő kíváncsi gyerek még nem vonult nyugdíjba: vannak terveim, dalaim, történeteim, és még mindig akadnak dolgok, amelyek miatt érdemes reggel felkelni.

Azt pedig, hogy mindebből mi látszik a színpadon, és mi marad a kulisszák mögött, inkább megmutatom, mint elmesélem.